28.rész

Sziasztok! :)

Elkészültem az újabb résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm szépen, hogy ennyien jártatok már itt. Ahogy ugyanúgy megszeretném köszönni az újabb díjat is amit kaptam. Amint több időm lesz, kiteszem az összeset! Bámulatos nézni, hogy minden nap 100+ ember látogatja a blogom. Élvezzétek ki a szünet utolsó napjait! :)

Jó olvasást és ne felejtsétek minden vélemény számít!

Nonci.xx

 

Miután Josh távozik, egy darabig még a földön fekszem. Mindenem sajog, és valahogy megmozdulni sincs kedvem. Kis kupacot alkotva fekszem a törött vázák szilánkjai között, mikor hirtelen eszembe jut Melodie. Legszívesebben felpattannék, most azonban nem megy. Csigalassúsággal tápászkodom fel, s mielőtt összetakarítanék, a pincébe sietek. Hosszas ideig keresem a kulcsot, ami nincs a zsebemben. Először elgondolkozom, hiszen emlékszem, hogy oda tettem. Egy lehetetlen és rémisztő gondolat fut át az agyamon. Mi van, ha Josh megszerezte? Mi van akkor, ha a dulakodás közben a földre esett, amit én nem vettem észre, Josh pedig kapott az alkalom és megkaparintotta? Vagy csak ott hever a mocsokban. Visszasietek, végig nézem a konyhát, a nappalit, de sehol sem találom az apró kis tárgyat, így lemondóan visszaballagok a pincébe, melynek ajtaját összetörtem. Úgy döntök, ha nincs más mód, betöröm a másik ajtót is, ami lehetetlen feladatnak bizonyul. Az utolsó pillanatban azonban erre mégsem kerül sor. Egy kis tárgyat pillantok meg a lépcső mellett, amin megcsillan a fény. Biztosan akkor eshetett ki, mikor megpróbáltam kijutni, így miután kihalászom a szűk hely fogságából, egy elégedett mosollyal indulok meg a fehér szoba felé. Elfordítom a kulcsot a zárban, de mikor kitárom az ajtót a szoba üres. Beljebb sétálok két lépéssel, a kilincset nem engedem el. Tudom, hogy itt van, nem mehetett el. Nem tudott volna elmenni és Josht sem láttam lejönni ide. De, ki tudja, lehet eszméletemet vesztettem pár percre vagy órára, amíg a szilánkok közt feküdtem, várva a halálomat.
- Melodie, tudom, hogy itt vagy - megadóan sóhajtok, majd úgy döntök kimegyek, hiszen sok helyre nem bújhatott és biztosan haragszik rám, amiért idehoztam. - Kimegyek, de mire visszajövök, legyél az ágyon, akárhova is bújtál, különben büntetésben részesítelek - mondom kicsit erélyesebben, de csak blöffölök. Nem akarom bántani, képtelen lennék rá, és tudom, hogy amikor újra kinyitom az ajtót, ő ott fog ülni az ágyon, nem pedig az ajtó mögött, arra várva, mikor sétálok be, hogy ő kimenekülhessen, engem ott hagyva.
Mindössze talán két kört teszek a billiárd asztal körül, s mikor visszamegyek, Melodie ott kuporog az ágyon. Elmosolyodom, de ahogy közelebb szeretnék menni hozzá, a sarokba húzódik, és majdhogynem reszket.  - Mel, mi a baj? Jól vagy? - kérdezem, próbálok közelebb menni, de ő egyre jobban csak hátrálna, ha nem ütközne a falba,
- Hagyj békén! Nem akarlak látni - morogja, miközben lehajtja a fejét. Az arcát eltakarja a sűrű, fekete, hosszú haja, így nem látom, hogyan is reagál az újabb közeledésemre.
- Miért csinálod ezt? Pár órája még nem volt semmi baj. Mi változott meg?
- Hazudtál, Zayn - szavai olyan halkak, hogy ha nem lennék hozzá ilyen közel, biztosan nem hallanám. - Bíztam benned, te pedig mindezt semmibe véve ide hoztál és rám zártad az ajtót - suttogja, és így már összeáll a kép. A bűntudat égetni kezd belülről. Semmi rosszat nem akartam neki, csak megóvni, hiszen, ha Josh idejött, annak valami rendkívüli oka volt. Az életemre is fogadnék, hogy bármit is tervez, ahhoz csupán 2% közöm van, s a többit Melodienak szánja, elsősorban talán, hogy elvigye innen. Hogy elvegye tőlem, hogy a magáénak tudhassa, itt hagyva engem egyedül, beletemetkezve a csalódásba és talán az ismét kialakuló depresszióba.
- Mel, én.. - kezdeném, de nem engedi, hogy befejezzem.
- Ne szólíts így! - förmed rám. Lemondóan lesütöm a szemeim. Egy ideig csendben ücsörgök mellette, míg a szipogását hallgatom, majd úgy döntök, rá hagyom a döntést.
- A nappaliban leszek, ha úgy érzed, ismét szóba állnál velem - mondom a hátam mögé pillantva, mielőtt kisétálnék a szobából. Az ajtót nem csukom be, hozzá sem nyúlok, hagyom, hogy lássa, semmilyen hátsó szándékom sincs felé.
Kissé meghökkenek a még mindig összetört ajtótól, és a rendetlen nappalitól. Időközben el is felejtettem, mi történt. Megkeresem a felmosót, és seprűt, ám még mielőtt neki állhatnék takarítani egy vékony hangot hallok a hátam mögül.
- Miért? - kérdezi. - Csak azt szeretném tudni, miért zártál be oda ismét, mikor okot sem adtam rá - a hangja elcsuklik.
- Nézz körül - mutogatok a földön lévő dulakodás nyomaira. - Josh volt itt. Szerinted miért vittelek le? Miért akartam, hogy biztonságban legyél? Nem voltál ott egy fél napot sem, ahogy tudtam, hogy már biztonságos a terep, érted mentem. Semmi rosszat nem tettél, és én sem akartam neked ezzel ártani - hadarom, mielőtt még meggondolná magát és itt hagyna.
- Bántott? - szavai inkább suttogásként hallatszódnak, szinte nem is hallom. A seprű nyele, melyet markolok, már-már eltörik a szorításom alatt. Ajkaimat egy vonallá préselem, és elfordulok. Nem szenvedtem komoly sérüléseket, legalábbis nem tudok róla, de nem mondom el neki. Nem akarom, hogy tudja, és ismét félni kezdjen, hogy esetleg nincs biztonságban. A nap többi részében nem szólunk egymáshoz. Én takarítok, és egy idő után ő is besegít. Bár még kicsit szűkszavú, tudom, hogy egy kevés idő kell neki, és újra rendben leszünk. Beszélni nem nagyon akar, de a csendet sem tűri. Nézem őt, ahogy a hangszórókra erősíti a telefonját, majd a számunkra kialakított lakást megtölti a zenéje. Nem az én stílusom, de szeretem hallgatni őket. Annyi mindent elárul ezzel magáról, még ha ezt nem is tudja.
Órákba telik, és a lakás, - az összetört dolgokat leszámítva - ugyanolyan, mint volt. Kint már sötétedik, én pedig kezdek elfáradni. Szólni szeretnék Melodienak, megkérni, hogy tartson velem, de nem tudom, hogy kérhetek-e tőle ilyet a mai nap után, így csak csendben az emeletre sétálok.

Ruháimat egy kupacba szórva a padlón hagyom, miközben belépek a zuhanyzó kabinba. A testem bizseregni kezd, ahogy a forró vízzel áztatom el. A tusfürdő kissé csípni kezdi a sebeimet, amik a derekamon vannak, eddig észre sem vettem őket. Pár milliméteres vágások, így nem fordítok nagy gondot rájuk. A kabinból kilépve, egy törülközőt csavarok a derekamra, most nem foglalkozom borotválkozással, lelkileg teljesen kikészült vagyok, gyengének érzem magam. Ahogy a szobámba sétálok, meglepetésként ér, hogy Melodie az ágyamon ül. Elpirul és lehajtja a fejét, miközben tördelni kezdi az ujjait. Elfojtom a mosolyom, szórakoztat, mennyire zavarba tudom hozni.
- Valami baj van? - kérdezem, s háttal állva neki, ruha után kezdek el kutatni a szekrényben.
- Nem, csak eltűntél. Tudni szerettem volna, hogy jól vagy-e - mondja.
- Csak fürödtem - válaszolom. Továbbra sem fordulok meg, és egészen addig tudom, hogy ő sem néz rám, míg valami sikításszerű hang el nem hagyja a száját. - Mi történt? - kérdezem, pedig tudom mitől rémült meg.
- Jézusom, Zayn! A derekad, és a hátad - makogja, miközben közelebb jön, hogy megvizsgálhassa.
- Tudom, a tusfürdő is figyelmeztetett rá - mosolyodom el, de az ő arca komoly marad.  - Szeretnél ma este velem aludni? - kérdezem, ezzel elterelve a figyelmét, a harci sebeimről. Aprót bólint, majd az ajtó felé indul. - Remélem nem haragszol már - mondom halkan. Rám pillant. Nem válaszol, de a szemei mindent elárulnak.
A folyosón csend van, beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy ő is fürdeni ment. Vacsorát készítek, és egy cigit is elszívok, miközben fejben eldöntöm, hogy megpróbálok leszokni. A nappaliban ücsörögve bámulok egy idétlen filmet, mikor a lépcső alján megjelenik, és a konyhába invitál vacsorázni. Mikor a mosogatóhoz lép, akkor tűnik csak fel, hogy az én pólómat viseli. Ez alátámasztja a korábbi kérdésemre a választ. Mellélépek, egy puszit akarok adni az arcára, helyette, csak végig simítok a karján. Lekapcsolom a tv-t, majd utam a szobámba vezet.
Háttal fekszem az ajtónak, s már szinte alszom, mikor az kinyílik, pár perc múlva pedig besüpped mellettem az ágy. Percekig forgolódik, s mikor sikerül elhelyezkednie, suttogni kezd.
- Nem haragszom. Szeretlek! - mondanivalóját egy puszival erősíti, amitől a szívem repdesni kezd. Ő azt hiheti, hogy már alszom, én azonban megfordulok, és a karjaimba vonom.
- Én is szeretlek!