27.rész

Sziasztok! :)
Borzasztóan sajnálom, hogy 2 hétre így eltűntem, de egyrészt semmi időm nem volt írni, másrészt pedig semmilyen ötletem sem volt, hogyan is folytatódhatna Melodie és Zayn élete. Most azonban itt vagyok, elkészülve a 27.résszel. Köszönöm szépen a 18.000 oldalmegtekintést, és azt is, hogy a Prológust már több, mint 1000-en elolvastátok, csodásak vagytok! <3 Azt még nem tudom, hogyan fogom befejezni, majd ahogy ezt a lépés diktálja.
Nem tudom, hogy egyáltalán maradt-e még velem valaki, de aki itt van, annak jó olvasást! :)
Nonci.xx

 Bűntudatot érzek, de a lelkemet mégis hatalmas megkönnyebbülés járja át. Egyedül ücsörgök az erkélyen, a nap már gyéren bevilágítja a tájat a távolban lévő dombok és fák mögül. Szép lassan kortyolgatom el a forró kávém, s eljátszadozom az ujjaim között szorongatott cigaretta füstjével is, melynek minden szippantását kiélvezem. A telefonom összetört, és kikapcsolt állapotban hever az éjjeliszekrényemen. Miután bejelentettem a kilépésem, borzalmas volt azt a rengeteg csalódott és szomorú arcot látni. Ahogy a fiúk is sírtak mellettem, a koncertet követő órákban pedig a backstage teljes csatatér lett. Most nem az volt a céljuk, hogy az utolsó dalunk után a lehető leggyorsabb módon eltűnhessünk, hanem az, hogy ki tud nagyobb fejmosást mérni rám. Úgy gondoltam jó döntés, ha eljövök. Jó döntés, ha önmagamat adhatom, ha nem kell többet hazugságokra alapoznom a jövőmet, még akkor is, ha a Modest! mindenféle kamu indokot is talált ki még a távozásom indokára is. Jó döntést hoztam, annak ellenére, hogy milliók csalódtam, hogy az eddigieknél, most még többen, hogy egy időre biztosan elveszítettem a bandatársaim barátságát, és bizalmát, hiszen egykönnyen úgysem fognak megbocsátani, de mára már megtanultam, hogy ennek így kellett történnie, hiszen mindennek ára van.
A gondolatmenetemet az üvegajtó halk nesze zavarja meg. Elmosolyodom, ahogy a kócos hajú, álmos szemű lány, pokrócba csavarva kilép az erkélyre. Kinyújtom a karomat, ezzel az ölembe invitálva őt, s miközben hozzám bújik, a haját simogatom.
- Mi a baj babe? - kérdezem. Nem szokott ilyen korán felkelni, ezért hiszem azt, hogy valami nincs rendben.
- Nincs baj. Rémálmom volt, és amikor felébredtem, nem találtalak - suttogja. - Jól vagy? - cirógatja meg az arcom.
- Kicsit nehéz ez, de idővel jobb lesz - adom válaszul. Neki nem mondtam, de részben ő is szerepet játszott ebben az egészben. Részben miatta is léptem ki, hogy több időt tölthessek vele, és a folyamatos turnék ne szakítsanak szét bennünket, de neki ezt nem akartam elárulni. Nem volt rá szükség, hogy ezt is tudja, és most sincs. Tudom, hogy rengeteg dolgon aggódik, s ha tudná, hogy ezt részben miatta is csináltam, biztosan kiakadna, rosszabb esetben el is dobna magától.
Fejét a mellkasomra hajtom, s az arcát figyelem. Szemeim elidőznek a sötét karikákon, melyek az ő szemei alatt húzódnak, de hiába kérem, hogy legalább az ölemben aludjon egy kicsit, ilyenkor mindig félelem ül ki az arcára, s egyre inkább csak tiltakozni kezd. Tudom, miért teszi ezt, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy még sosem beszélt ezekről az álmokról, így mesélésre biztatom, és ő mesélni is kezd.
- Az egész a családom elvesztésével kezdődik - kezdi, s már tudom, talán baj volt megkérdeznem, de előbb vagy utóbb ki kell adnia ezt magából, hátha sikerül elengednie a múltat, vagy legalább egy részét. - Joshnak is rengeteg szerep jut az álmaimban. Akárhányszor lehunyom a szemem, vagy akár elalszom, mindig az az autóút jelenik meg előttem, mikor kirándulni indultunk. Újraélem, ahogy egy fának ütközünk, majd végig kell tűrnöm, ahogy a semmiből megjelenik mellettem Josh, és nem tesz semmit. Én kiáltani szeretnék, de egyetlen hangot sem tudok kinyögni, teljesen néma vagyok - a karjaim szorosan fonom a dereka köré, arcomat a hajába rejtem. Perrie halála után, nekem is voltak rémálmaim, de ahogy megismertem Melodiet, egy idő után ezek eltűntek. Az ölemben kuporgó lányra pillantok, aki egy ideje már némán ücsörög. A távolba mered, s arcáról néma könnyek csurognak le,
Ujjaimmal letörlöm a kövér cseppeket, és egy puszit nyomok, kissé ragacsos arcára. Nem azért teszem, hogy bátorítsam, hanem azért, mert szeretem, ő mégis megembereli magát, s folytatja a történetet, még akkor is, mikor a tudtára adom, hogy ne tegye ezt, ha nem akarja. Ennyi kín elég egy napra. - Onnantól kezdve csak Josht láttam, egy idegen szobában voltunk, talán a pincéjében, ahova sosem mehettem le - a hangja elcsuklik, hihetetlenül bátornak és erősnek tartom a karjaim közt szorongatott lányt, amiért ilyen felzaklatott állapotban is végig meséli a történetüket, ezzel újra felidézve azt, ő mégis elmondja a legrosszabb rémálmát, amiben az ex barátja kínozza, és megerőszakolja őt.
Próbálom megnyugtatni és jobb kedvre bírni őt, és ez hosszú órákba telik, de sikerül. Ismét mosolyogni látom, és ez megnyugtat. Talpra állítom, s ő megijed, de egy bátorító mosoly mellett, ujjaimat összefonom az övéivel, ezzel biztosítva, hogy nem akarom elzavarni. Lesietek vele a lépcsőn, és a konyhában lévő egyik bárszékre ültetem, hogy reggelit készítsek neki, mikor csengetnek. Apró puszit adok a homlokára, s miután meggyőzöm, hogy ne menjen sehová, az ajtóhoz sietek.
Hirtelen keserű íz önti el a számat, ahogy megpillantom a korai vendégünket. Legszívesebben rácsapnám az ajtót, ha a lábával nem akadályozná meg. Kihasználom az alkalmat, s míg ő az említett testrészét fájlalja, én visszasietek a konyhába, ahol Melodie ártatlan mosollyal vár rám.
- Ki volt az? - kérdezi, s karjait már csúsztatná is a nyakam köré, de gyorsan lefejtem magamról.
- Nincs időm magyarázkodni. A te biztonságod érdekében gyere velem - hadarom, és a válaszát meg sem várva, kapom fel az ölembe, meg sem állva a pincelejáróig. Az arca fal fehér, és egész testében remeg, amikor tudatosul benne, hogy mire is készülök.
- Ne, Zayn! Kérlek ne, nem csináltam semmi rosszat! - sikoltja, mikor a játékteremként kialakított pincébe érünk. Nem válaszolok. Szabad kezemet a nadrágzsebembe süllyesztem, s miután megtalálom a kulcsot, Melodiet bevezetem a számára már jól ismert, hangszigetelt szobába.
- Melodie, hidd el, hogy amit teszek, nem azért teszem, hogy ezzel bánthassalak. Most nincs időm, de ha végeztem, mindent elmagyarázok.
- Miért csinálod ezt? - a hangja elcsuklik, ahogy összekuporodik az ágyon. Legszívesebben odamennék, hagynám, hogy az ölembe másszon, s míg én a hátát simogatom, ő megnyugszik. Nem akarom, hogy megint azt képzelje, rossz vagyok, hiszen egyáltalán nem akarok neki ártani, mindössze csak meg szeretném védeni, Joshtól, aki mondhatni tönkre tette az életét.
Lemondóan hajtom le a fejem, s úgy teszek, mintha a cipőm olyan érdekes lenne.
- Sajnálom - motyogom megtörten. - Jóvá fogom tenni! - mondom határozottan, majd kihátrálok a kis erődítményből, s ahogy kulcsra zárom az ajtaját, egy másikat hallok becsapódni. Idegesen trappolok fel a lépcsőn, majd a lehetségesnél még jobban felforr a vérem, ahogy konstatálom, hogy a nem várt vendégünk, engem zárt le a pincébe. Hiába rángatom a kilincset, az ajtó nem mozdul. Fogalmam sincs mi fog történni, fogalmam sincs, Josh mit keress itt, így saját magamat hergelve rugdosom az ajtót, s mikor ez sem használ, a vállammal próbálkozom. A vastag fa, többszöri próbálkozás után feladja a küzdelmet, s hangos recsegések árán repedezik meg. Észre sem veszem, de az öklömről lehorzsolom a bőrt, ezzel véresre festve a fehér ajtót. Most azonban ez sem érdekel, csak egyet akarok. Melodiet biztonságban tudni.
Mikor kiszabadulok a saját pincémből, minden olyan nyugodtnak tűnik, aztán észreveszem Josht, aki a nappaliban üldögél. Az üvegasztalon egy felbontott Whiskyt pillantok meg, a kanapén ülve pedig a kellemetlen alakot, egy pohárral a kezében.
- Mit akarsz? - förmedek rá. Nem megyek a közelébe, hiszen biztosan bántanám, így megállok félúton, és csak ökölbe szorított kezekkel bámulok rá. Öblös nevetés szakad fel belőle, s érzem, hogy az arcomon lévő izmok rángatózni kezdenek. Nem tudom, hogy lehetnék ennél idegesebb. Mikor pár lépéssel közelebb lépek, a barna hajú srác, hirtelen elkomolyodik, de ez nem tart sokáig. A komolyságot, vészjósló mosolyra cseréli, majd beszélni kezd. Egy ideig csak hallgatom. Hallom a szavait, azonban mégsem jutnak el a tudatomig. Aztán valahogy mégis sikerül felfigyelnem néhány mondatára.
- Alattomos féreg vagy... Már bánom, hogy elengedtem veled Melodiet, de tudom, hogy nálad is ugyanúgy szenved, mintha csak velem lenne... - fel sem fogom mi történik, csak akkor, mikor Josh a földön fekszik, én pedig ott ütöm, ahol csak tudom. Szavai visszhangzanak a fejemben. A feleséged is ezért hagyott el.. Melodie nem véletlenül vesztette el a családját..
Nem érzékelek semmit, csak azt akarom, hogy fájjon neki. A dulakodás közben több váza is eltörik, szinte a közelünkben lévő összes törékeny tárgy a falhoz csapódik, aminek én vetek véget, azzal, hogy az asztalon lévő alkohollal teli üveget Josh fejének szánom, de ő ismét ügyesen kitér előlem, és a barna folyadék szétfolyik a padlón. Hirtelen elegem lesz, csak azt veszem észre, hogy a szilánkok közt fekszünk, valahogy sikerül felülkerekednem. Számomra érthetetlen hogyan is jutott hozzá bármihez, amivel árthat, miközben a földön feküdt. Nem tudom, hogyan, talán egy pillanatra sikerül megfeledkeznem mindenről, és ez pont elég neki. Kibillent az egyensúlyomból, majd gyorsan összeszedi magát. Az orrából ömlik a vér, de ő mit sem törődik ezzel. A pulóverem nyakánál fogva ránt fel, és erősen a falnak taszít. Ő nem püföl szét, mint ahogy én tettem ezt vele pár perce.
- Nem, én nem foglak megverni. Szenvedsz te enélkül is - kárörvendő mosolyától elfog az undor. - Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, Melodie már nem lesz sokáig veled, élvezd ki! - köpi a szavakat az arcomba, s mielőtt végleg elmenne, a térde még bemutatkozik a gyomromnak. Levegőért kapkodva csuklom a padlóra, miközben undorító nevetés tölti be a nappalit, majd az ajtócsapódása megszűntet minden zajt.