26.rész

Sziasztok!:)
Borzasztóan sajnálom, hogy múlt héten kimaradtam, és most is csak egy ilyen rövid részt publikálok, de nem tudom mi van velem. Semmi időm nincs írni, amikor pedig lenne, olyan fáradt vagyok, hogy már kedvem sincs neki állni. Ráadásul az ötleteim is cserben hagytak. Ne haragudjatok! Be fogom fejezni a blogot, nem hagyom így. Úgy döntöttem, ezen kívül még 4 részt hozok, aztán korlátlan időre eltűnök a blogger világból. Nem tudom, hogy visszajövök-e még, hiszen szeretnék a többiekről is írni, de amíg ilyen összeszedetlen vagyok, nem szeretnék több csalódást okozni.
Köszönöm a megértést!
Nonci.xx

A gyomromban apró lepkék kelnek életre, s a szívem hevesen kezd el dobogni. Még mindig nem tudom, hihetek-e neki, vagy Taylornak, azonban Zayn szavai valóságosabbnak tűnnek, még akkor is, ha csak pár hónapja ismerem. Most mégis képes vagyok szemet hunyni a dolgok felett, és később visszatérni rá, hiszen ezt az egyetlen beismerést vártam a megismerkedésünk óta, még úgy is, ha az elején nem akartam ezt beismerni magamnak. Könnyek csorognak le az arcomon, de ezt a boldogság teszi velem. Nem hittem volna, hogy Zayn valaha képes lesz majd ilyesmire, még a félre érthetetlen megjegyzések és tettei ellenére is. Nem gondoltam, hogy ilyen fog majd töA gyomromban apró lepkék kelnek életre, s a szívem hevesen kezd el dobogni. Még mindig nem tudom, hihetek-e neki, vagy Taylornak, azonban Zayn szavai valóságosabbnak tűnnek, még akkor is, ha csak pár hónapja ismerem. Most mégis képes vagyok szemet hunyni a dolgok felett, és később visszatérni rá, hiszen ezt az egyetlen beismerést vártam a megismerkedésünk óta, még úgy is, ha az elején nem akartam ezt beismerni magamnak. Könnyek csorognak le az arcomon, de ezt a boldogság teszi velem. Nem hittem volna, hogy Zayn valaha képes lesz majd ilyesmire, még a félre érthetetlen megjegyzések és tettei ellenére is. Nem gondoltam, hogy ilyen fog majd történni velem, nem gondoltam volna, hogy Perrie halála után, képes lesz szeretni valakit, képes lesz szeretni engem, és most mégis itt vagyunk.
Gondolhatnám, hogy hazudik, hogy csak azért teszi, mert magához akar láncolni, vagy Taylor szövetségese, de gyorsan elhessegetem ezeket a fejemből, a boldogság és a nyugalom, mely az arcán pihen, és a szemei csillogása, mind, az igazságot mutatja. Azt mondta szeret, és én is szeretem, de a szavak cserbenhagynak. Képtelen vagyok kimondani ezt az egyetlen szót, számomra ez még korai, és ezt ő is tudja. Elmosolyodik, ujjával megcirógatja az arcom, s miután a tudtomra adja, hogy nincs semmi baj, ő tud várni, most rajtam a sor, hogy megcsókoljam. Az ajkaim mohón csapnak  le rá, és egyre jobban kívánom őt. A furcsa gondolatoktól, - melyek elárasztják az agyam - pír szökik az arcomra, s szinte már szabályos, forró lázat érzek a testemben. Belemosolygok a csókunkba, és ő is elneveti magát. Végeláthatatlan boldogságot érzek. A mellkasom egyeletlenül emelkedik és süllyed, a légzésem szapora, pont, ahogy az övé is. Még mindig az ölében tart, és a lábaim még ugyanúgy a derekát ölelik. Karjaim, a nyakában pihennek, így húzom őt közelebb magamhoz, hogy megölelhessem, miközben ujjaimat a hajába vezetem, kéjes nyögést váltva ezzel ki belőle, kicsit lejjebb ereszt, de továbbra is az ölében tart. Mindössze, néhány centiméterrel csúszom csak lejjebb, s így pont érzem a nadrágjában lévő dudort, aminek én vagyok az oka. A gondolattól ismét elpirulok, s közben halkan felkuncogok, mire szorosabban fog magához.
- Annyi mindent csinálhatnék veled.
- És mi tart vissza? - oldalra billentem a fejem, ujjaimmal végig simítok borostás arcélén. Magamat is meglepem a kérdéseimmel, mégsem fogom vissza magam.
- Annyi mindent elrontottam már, de ezt nem akarom - leheli az ajkaimra. Mindennél jobban akarom őt, de megnyugvással tölt el, hogy nem akar elsietni semmit. Nem kell azon aggódnom, hogy csak egy újabb trófea legyek számára, hogy utána könnyen eldobhasson, hiszen megvolt számára a lehetőség, többször is, ő pedig visszafogta magát. Összehasonlítva őt, a korábbi önmagával, akivel pár hónapja találkoztam, most mintha nem is létezett volna. Az idegen, gyászoló, goromba és akaratos férfi helyén, most egy teljesen nyugodt, boldognak még nem teljesen mondható, sebzett szívű, mégis imádni való valaki van, akinek minél előbb szeretnék segíteni, hogy rátaláljon a boldogságra.

A repülő zötykölődve érinti a leszállópályát. Eddig nem nagyon volt lehetőségem így utazni, mára pedig már sikerült eldöntenem, hogy nem is bánom. Émelyegve sétálok el a szokásos fekete kocsiig.  Izgulok, hogyan fog alakulni a ma esténk. Már megtanultam, hogy mennek itt a dolgok, s most sem lep meg, hogy utolsóként érünk ide.
A próba alatt egyedül járom be a stadiont. Képeket készítek az előkészületekről, s minden ülőszektorban elidőzöm kicsit, amíg a fiúk a színpadon gyakorolnak. Nem akarok láb alatt lenni, így próbálom elütni az időt valamivel. Fel, s alá járkálok, nem bírok nyugton lenni. Megpróbálom elütni az időt, így a mai nap is a backstagebe megyek. Ismét felkeresem Lout és Lottiet, mint ahogy az unalmas óráimban is tenni szoktam. Ha kell, vigyázok Luxra, játszom vele, vagy megetetem, ha szükséges. Időnként, amikor segédkezik valaki, Louék tanítgatnak sminkelni, és bevezetnek a fodrászat rejtelmeibe is. Kifaggatnak az elmúlt napokban történt dolgokról, és ők is mesélnek egyet, s mást. Aztán berobbannak a fiúk. Félre állok, míg Lottie lealapozza őket, Lou pedig beállítja a hajukat. A várakozás közben Zayn is mellém szegődik. Bátorítóan megszorítom a kezét, miközben engedi, hogy hozzábújjak. Miután mind az öten elkészülnek, egy utolsó csókot nyom a számra, majd a többiek után loholva köszönti a Make a Wish alapítvánnyal érkezett beteg gyerekeket. Képeket készít velük, megöleli őket, aláírást ad. Boldognak tűnik, de tudom, hogy nem az. Miután végeznek, már nem megyek oda hozzájuk. Színkóddal jelölt mikrofonokat adnak a kezükbe, ők pedig az elő zenekar és az intro után kivonulnak a színpadra. Caroline, Lou és Lottie társaságát élvezve ücsörgöm, egy elkerített szektorban. Minden tökéletesen megy, aztán a fiúk búcsúzkodni kezdenek, s mielőtt elkezdődne az utolsó dal, pont, ahogy terveztük, Zayn rám pillant, a mikrofonját a szája elé helyezi, s beszélni kezd. A szívem összefacsarodik, ahogy beszél, és az enyémmel együtt, több ezren törtnek össze. A könnyeim eláztatják az arcom, mindenki döbbent és csalódott arcot vág. A fiúk is sírnak, senki sem tudja, mi történik, végül Liam tér elsőnek észhez magához. Mindenkit megnyugtat, majd elindul az utolsó dal, amit előadnak, még egyszer közösen utoljára. Nem megy a legtökéletesebben, hiszen mindannyiuk le van sokkolódva. Arcukon döbbenet és csalódottság tükrözik. Az utolsó akkordok is véget érnek, ők pedig zokogva integetnek, majd eltűnnek a sötétben.

25.rész

Sziasztok! :)
Meglepő dolog történt, elkészültem az új résszel. Remélem tetszeni fog, hozzáfűzni valóm nincs.
Ne felejtsetek el véleményt hagyni, hideget, meleget, egyaránt.
Jó olvasást!
Nonci.xx

 - Fiúk szeretnék elmondani valamit - mondja, s az ereimben megfagy a vér. Először csak a pólója szélét rángatom, majd kezeimet a mellkasára helyezve lökdösöm kifelé, egy olyan helyre, ahol kettesben lehetünk, hogy nyugodtan szót válthassunk. - Melodie, mit csinálsz? - mordul rám, és megpróbál kikerülni, de nem hagyom.
- Zayn, kérlek, várj már egy percet - fakadok ki, s látom, hogy nem kéne ezt csinálnom, főleg nem így. Bármikor megharagudhat, jelen pillanatban, nem is tudom, mire számítsak. Egy biztos, azt már megtanultam, hogy nem szeret korlátok közt élni. - Remélem, tudod, hogy teljes mértékben támogatlak, bármit is teszel, hiszen én nem mondhatom meg, mit tegyél, és mit nem, és nem is akarom ezt csinálni, de szerintem még túl korai lenne elmondani mindezt, a fiúknak, hiszen még csak ma volt az első koncertetek. Nem érzed korainak?
- Nem tudom, Melodie. Annyira tanácstalan vagyok. Mindent az anyámmal beszélek meg és Paullal, vagy..
- Perrievel - fejezem be helyette, mikor látom, hogy ő ezt nem teszi. Bólint, majd ujjait a hajába vezeti, miközben ledobja magát, az egyik fekete kanapéra. Elé állok, majd leguggolok, s kezeimet a térdére helyezem, ezzel is bátorítva. - Miért nem beszélsz erről az anyukáddal, vagy Paullal? A testvéreid is ott vannak, Zayn, biztosan tud valaki segíteni.
- Hidd el, rengetegszer megtettem, de ez az én életem. Anyám, és a testvéreim nem dönthetnek helyettem. Perrievel nem beszéltem erről, hiszen akkor még nem volt ennyire aktuális, történtek ilyen dolgok, de el tudtam viselni, ezért nem is osztottam meg a fájdalmaim senkivel. Paul, pedig Paul. Úgy vigyázott ránk, mintha a második apánk lenne, de mint tudod, neki is el kellett mennie, az igazi családja miatt. Néha beszélünk, sokszor panaszkodom ki magam, és érdeklődöm a családja felől. De általában hiába teszem. Már nincs itt, nem tehet semmit, és nincs hatalma senki felett sem. Nem akarja, hogy elmenjek, mindig azt mondja, tartsak ki, ha nem is magam miatt, a rajongóinkért és a srácokért. Azokért a srácokért, akiknek nem kell nap, mint nap ilyen gondokkal megküzdeniük. Akik önmaguk lehetnek - észre sem veszem, hogy sírok, csak akkor, amikor mutató ujjával letörli a kövér cseppeket az arcomról. Nem szeretem, mikor erről beszél, mikor nem fogadják el őt olyannak, amilyen, mikor nem látják be, hogy Zayn, így tökéletes, és ezen semmi változtatni való sincs, hogy a rajongók, így is mellette vannak, szeretik és támogatják. Ez a probléma egyedül Zaynt érinti, mégis, mintha mindketten szenvednénk. Felállok, hogy mellé üljek, majd szorosan hozzábújok. Nem akarom kihasználni a gyengeségét, és el is vetem az ötletet, de ő mintha, olvasna a gondolataimban. Finoman eltol magától, majd ajkait, az ajkaimra helyezve megcsókol.
Teljesen elveszek az élvezetben, hiszen szeretem, s minden erőmmel azon vagyok, hogy boldoggá tegyem. Az idilli képet, krákogás zavarja meg. Kipirulva ugrunk szét, s az arcom az eddiginél is pirosabb árnyalatot ölt, ahogy szembe nézek, négy ártatlan, kíváncsi szempárral.
- Nem hallottatok, még a kopogásról? - morogja Zayn, miközben a kezemért nyúl.
- Kopogtunk, arról nem tehetünk, hogy nem hallottátok - röhög fel Louis. Nem szólunk semmit, Zayn kezét szorongatva, szorosan megyek utána, míg ő a kijárat felé siet.
- Nem akartál elmondani valamit? - kérdezi a hátunk mögül Liam.
- Már nem aktuális - válaszolja az előttem haladó banda tag, s ahogy a többiek megérkeztek hozzánk, mi is olyan gyorsan távozunk.
- Hova megyünk? - kérdezem, ahogy kiérünk a stadionból. A fiúk holnap még itt koncerteznek, és az értesülésem szerint, mindenki itt tölti az éjszakát.
- Vissza a hotelbe - hangzik az egyszerű válasz. Már éppen szállnék be a fekete a kocsiba, mikor hangos kiáltások hangzanak fel mögülünk.
- Melodie, várj! - kiáltja, egy női hang, s mikor megfordulok, nem akarok hinni a szememnek. Nem akarok oda menni, nem akarok beszélni vele, a lábaim mégis önként elindulnak.
- Hé, Mel, ne menj oda - Zayn a karomnál fogva húz vissza magához.
- Csak egy perc - motyogom, a szemeibe nézve.
- Nem akarom, hogy bántson - simít végig az arcomon. Elmosolyodom, egy puszit adok a szájára, majd betessékelem az autóba, miközben megígérem neki, hogy minden rendben lesz. A gyomrom borsó méretűre zsugorodik, ahogy Taylor felé közeledem. Int a fejével, hogy kövessem és egy olyan helyre vezet, ahol takarásban lehetünk Zayn elől. Hirtelen, azt sem tudom, mit kellene tennem, mikor szorosan megölel. Miért ölel meg? Azt hittem gyűlöl.
- Melodie, tudom mi történt. Tudom, hogy Zayn elrabolt, és ezért nem lehetsz velem. Annyira sajnálok mindent - Elrabolt? Tudom, hogy a megismerkedésünk nem volt valami zökkenőmentes, és sokszor töltöttem napokat a pincéjében egy hangszigetelt szobában töltve, de nem nevezném ezt elrablásnak. Az emlékeim szerint, ő ajánlotta fel, hogy aludjak nála, amivel én aznap este vissza is éltem. Azt mondta, befogad. és lehetek a lakótársa, ha Josh ennyire agresszív velem, Taylor pedig minden idejét Niallel tölti.
- Honnan veszed ezeket? - a hangom kimért, nem akarok semmilyen érzelmet mutatni felé.
- Nialltől. Mint, bandatagok, nyilván szoktak beszélgetni - mondja. A kocsi felé pillantok, Zayn nem láthat minket, de én még tökéletesen rálátok a fekete Range Roverre. Képtelen vagyok bármit is mondani, már éppen indulnék is vissza, mikor Taylor elkapja a kezemet és húzni kezd.
- Taylor, mit csinálsz? - rivallok rá. Ki akarom tépni a kezemet, a szorításából, de túl erősen tart, miközben próbál maga után cipelni.
- Elviszlek innen. Nem kell többet Zayn fogságában lenned, Melodie. Mint, legjobb barátnőd, tartozom ennyivel, most végre szabad lehetsz - megtorpanok, s ahogy Taylor is lelassít, mintha egy pillanatra gyengülne a szorítása és ez pont elég ahhoz, hogy kiszabaduljak.
- Nem tudsz semmit, nem ismered, sem őt, sem engem. Légy olyan kedves, és többet, ne avatkozz az életembe! - kiáltom az arcába, majd amíg ő dermedten áll előttem, van időm menekülni. Amíg tudok, csak kocogok, s csak a kocsinál állok meg. Hirtelen mozdulattal, tépem fel az ajtót, és ugyanolyan gyors mozdulattal szállok is be.
- Mehetünk - morgom, majd tekintetem az ablakra szegezem. Nem viszonozom, Zayn ölelését sem, megpróbálok mindent kizárni. Miért beszél rólunk Niallnek? Miért mondd olyanokat, hogy elrabolt engem? Senkinek semmi köze hozzá. Tudom, hogy akár meg is kérdezhetném, hiszen olyan egyszerű, mégis a duzzogást választom, még akkor is, ha tudom, Taylor mindig is remekelt a hazudozásban, ha a sors úgy hozta. Régen legjobb barátnők voltunk, ő volt a mindenem, aki támaszt nyújtott a nehéz időkben is. Nem hazudna nekem. Vagy talán mégis? Elsőnek pattanok ki a kocsiból. Hangosan csapom be magam mögött az ajtót, a szállodában nem köszönök senkinek, egyenesen a szobánkig sétálok. Feszengve nyomkodom a lift gombját, most nem akarok társaságban utazni. Valahogy ez mégsem sikerül, 2 emelettel feljebb, egy idős pár csatlakozik hozzám. Rájuk mosolygok, de nem szólalok meg. A mi emeletünkre érve, kiszállok, eltrappolok a szobánkig, majd belépek, ám amikor megfordulok, valaki az ajtóhoz nyom. Fenekem alá nyúlva felemel, s lábaimat a derekára fonja. Sötét van, semmit sem látok, így teljesen megrémülök. Sikítani szeretnék, de minden hangom elveszik a rémülettől. Ficánkolok, de leszorít, majd a száját, az enyémre helyezi. A csókja mentol ízű. A nyugalom és az iránta érzett szeretetem, másodpercek alatt járja át a testem.
- Tudtam, hogy az a lány, olyan dolgokat fog mondani neked, amivel ellenem fordíthat, de tudnod kell, bármivel is tömte meg a fejed, nem igaz. Szeretlek, Melodie.

24.rész

Sziasztok!:)

Meghoztam a friss részt. Remélem tetszeni fog. Már pénteken fel szerettem volna tenni, de elaludtam, a végét pedig meg sem írtam, de jobb későn, mint soha.:D Ne haragudjatok,a rész hossza miatt, mostanában képtelen vagyok, kellő hosszúságot összehozni. Köszönöm szépen a díjakat is, amint tudom kiteszem őket.<3

Jó olvasást és ne feledjétek, minden vélemény számít! :)

Nonci.xx

Ugyanolyan kicsattanó örömmel ébredek, mint ahogy elaludtam. Zayn karja, még mindig a derekamat öleli, lábaink teljesen egymásba gabalyodtak. Óvatosan próbálok meg kikászálódni mellőle, majd megmentem magam azzal, hogy az eddig használt párnám a karjai közé dugom, így egy rövid időre, abban a hitben hagyva, hogy még mellette vagyok. A fürdőbe sietek, s miután viszonylag rendbe hozom magam, levetkőzöm és a zuhanykabinba lépek. A forró víz kellemesen ellazít, s mielőtt kilépnék a szobába, letörlöm a párát a tükörről. Mintha egy másik ember tekintene vissza rám, érzem, hogy boldog vagyok. Kimondta, nem a szemembe, de képes volt beismerni az érzéseit irántam és ez felér bármivel. Sosem hittem volna, hogy valaha ilyen fog történni velem. Szorosabban fogom magamon a fehér anyagot, mikor kilépek a szobába. Semmi esetre sem akarok úgy járni, mint a legelső együtt töltött éjszakánk után. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, hiszen Zayn még alszik. Összeszedem a szükséges ruháim és piperetáskám, hogy aztán visszaloholhassak a fürdőbe. Egy egyszerű fehér nadrágot választok, és egy ujjatlan inget. A hajamat egy szoros copfba fogom, s a sminkemmel sem bajlódom sokat. Mikor ismét elhagyom a fürdőszobát, ezennel véglegesen, Zayn még mindig alszik. A telefonomra pillantva konstatálom, hogy maradt még majdnem egy órám, így birtokba veszem a szoba másik végében lévő kanapét. Egy ideig Zaynt bámulom, nézem, ahogy a meztelen felsőteste teljesen kilátszik a takaró alól, s egyenletesen emelkedik fel és le. Aztán a lábamnál megpillantom a tegnap este eldobott telefonját. A kezembe véve vizsgálom meg. A hátlap lerepült, s a képernyő is pókhálósra törött. Felállok, s az éjjeliszekrényére teszem, ha felébred, biztosan keresni fogja. Végig akarok simítani, hosszú fekete haján, mely az arcába lóg, mégis megállítom a kezem út közben. Nem akarom, hogy felébredjen, tudom, hogy nehéz napja lesz, ezért hagyom inkább még pihenni. Nem akarok hangoskodni, és szerencsém is van, hogy mindenre felkészültem. Az egyik táskám aljából kihalászom egy könyvet, majd visszatelepszem a kanapéra, és olvasni kezdek.

- Még mindig nem értem miért keltél fel korábban - a bársonyos hangja megijeszt, mikor kilép a fürdőből. A mellkasán vízcseppek futnak versenyt, majd eltűnnek a derekára csavart törülközőnél.
- Mondtam már, Zayn. Felkeltem előbb, mert tudtam, hogy sietned kell majd a próbákra, nem akartam senkit sem megvárakoztatni.
- Mióta ülsz ott? - kérdezi, miközben a bőröndjében matat. Ő nem érzi zavarban magát előttem, simán felöltözik, míg én a legerősebb koncentrációmmal próbálok válaszolgatni neki.
- Lassan egy órája - hebegem, s megpróbálom nem őt bámulni. Kinyitom az eddig kezemben tartott könyvet, és bár nem olvasok, a szemeimet megpróbálom a sorokon tartani. Hallom, ahogy halkan felnevet, de a hangja semmitmondóan komoly marad, amikor megszólal.
- Remélem, tudod, hogy nem kell ezt tenned. Senkihez nem kell igazodnod, nem kell azt csinálnod, amit ők mondanak. Ők neked nem parancsolhatnak. Nem rángathatnak kedvükre, nem mondhatják meg, mikor kelj fel, csak azért, hogy én időben ott lehessek.
Becsukom a könyvet, majd felállok, s ismét helyet foglalok, de most az ágyon, Zayn mellett.
- Senki sem kért erre, csakis miattad tettem.
- Nem szeretném, ha miattam tennél ilyeneket, Melodie - simít végig az arcomon. Érzem, hogy ezt a pillanatot kell választanom.
- Zayn, kérdezhetek valamit?
- Most is azt teszed gyönyörűm - a kedves hangja megmelengeti a szívem, érzem felébredni a hasamban lévő pillangókat is, most azonban nem hagyhatom elgyengülni magam. Kezeimet a kezeire helyezem, s finoman megszorítom, ezzel jelezve, hogy támogatom, bármi is fog történni.
- Már régóta érzem, hogy valami baj van. Eddig nem volt alkalmam, vagy bátorságom megkérdezni, de most nem bírom tovább. Félek, hogy a végén valami baj történik veled. Többször is hallottalak már kiabálni, miközben telefonálsz. Folyamatosan ugyanaz a vita, napról napra. Szinte mindig hallottam. Először nem akartam hallgatózni, de ezek a beszélgetéseid, annyira gyakoriak lettek, hogy képtelen voltam ilyenkor elmenekülni.
- Nyugodj meg, nincs semmi baj - kezdi, s ahogy szorosan összefonja ujjainkat, már tudom, hogy nem számíthatok semmi jóra. - Egy ideje már nem akarom ezt csinálni. Először csak a rajongókért csináltam mindent, az utálkozók, a rasszista megjegyzések ellenére is. Aztán menedzsmentnek nem tetszettek a dalaim, azt mondták más hangzásúak, nem illenek, ehhez a bandához. Hiába írtam dalokat, egytől-egyig visszautasították őket. Nem akartam feladni, de később már a koncerteket sem élveztem. Meghúztam magam hátul, és csak énekeltem. Mikor Perrie meghalt, egy év szünetet kaptunk, ami jól esett, könnyebb volt visszatérni, hátha mindent újra kezdhetnék ott is, mint az életben. Mikor megismertelek, már tudtam, hogy az érzéseim beigazolódnak. Kilépek, Melodie. Kilépek a bandából. Nem fogom a saját rajongóimat hamis dolgokkal áltatni, nem fogom azt mutatni nekik, hogy minden rendben, mikor semmi sincs így, és a legfontosabb, minden szabadidőmet rád fordíthatom - mikor befejezi, ujjai letörlik a könnyeimet. Észre sem vettem, hogy sírok, így csak szorosan hozzábújok. Nem szeretném, hogy feladja az álmait, most azonban mégsem tehet mást. A folytonos viták, a mostani története alapján, és az, hogy a viselkedése más lesz, ha a banda szóba jön, teljesen más lesz, mind azt mutatja, mennyire belefáradt ebbe az egészbe, hogy már nem képes alkalmazkodni sem. A legkevésbé sem akarom, hogy eljöjjön, de ő ezt szeretné, és nekem támogatnom kell ebben. Nem mondom neki, hogy őrültség, amit csinál, nem próbálom meg visszatartani, ez az ő döntése, s amennyire biztos vagyok benne, hogy őrültséget tesz, ő ugyanannyira tisztában van a dolgokkal.
- A fiúk már tudják? - mindössze ennyit tudok kinyögni. Nem válaszol, csak megrázza a fejét, s egy ideig némán ülünk egymás mellett, egymás kezét szorongatva, s míg én halkan sírdogálok, néha hallom, ahogy ő is szipog. Tudom, mennyire nehéz lehet ez neki, pont amennyire, mint ahogy engem megrázott, s lesokkolt, ez a kevéske információ, ami bizonyára hónapok óta nyomhatta a lelkét.
- Csak te tudsz róla, na meg Paul, és egy ideig ez még így is lesz - aprót bólintok, majd felállok, a kezemet felé nyújtom.
- Mennünk kell, ha nem akarunk elkésni - mondom, s megpróbálok valami mosolyt erőltetni az arcomra, ami inkább grimasznak tűnhet. Megint az arcomhoz nyúl. lesimogatja az újabb könnyeimet, zsebre vágja minden fontos, szükséges holmiját, majd kulcsra zárja magunk mögött az ajtót.
A rajongók számára, egy ismeretlen kocsival hajtunk be a stadionba, hogy a fiúk elkezdhessék a próbát, az esti showra. Mindenki minket néz, a legutóbbi távozásunk nem volt valami illedelmes. Zayn nem mond semmit, csendesen haladunk végig az emberek között, egy hatalmas titkot hordozva magunkkal. Mikor a backstagebe érünk, köszön a fiúknak, majd levágja magát az egyik fekete bőrkanapéra. Csendben ücsörög, és csak néha nevet fel a fiúk ostoba viccein. Aztán megjelenik Paul, és az arca ismét megváltozik. Engem a lányokhoz terelnek, akik kivezetnek a nézőtérre, míg Zayn kezébe mikrofont nyomnak, s ő a színpadon jelenik meg. Megkönnyebbülök, mikor Taylor 20 perc elteltével sem jelenik meg, így teljesen koncentrálhatok a próbára. Tényleg nem élvezi, s ha a szállodában nem avatott volna be, most talán nem venném ezt észre rajta. Nem próbálják el az összes dalt, csak azokat, amikkel baj lehet később, és gyakorlást igényelnek, így hamar végeznek.
Este hatalmas bulit hoznak össze, telt házas stadion, s mikor lejönnek a színpadról, látom rajta, hogy valamennyire, még ő is élvezi. Biztató pillantást küldök felé, ő pedig olyat tesz, amire nem is számítok.
- Fiúk, el kell mondanom valamit!

23.rész

Sziasztok! :)

Meglepetésként szolgálhat, hogy a héten két részt is hoztam, igyekeztem a legjobbat kihozni magamból. Különösebb hozzáfűzni valóm nincs, nem túl eseménydús, de remélem tetszeni fog.

Jó olvasást és ne felejtsétek, minden vélemény számít! :)

Ui.: Nálam már vasárnap van, szóval boldog szülinapot, a mi kis Niallünknek! <3

Nonci.xx

 A tüdőm megtelik friss levegővel, s így már kevésbé érzem, ezt a fojtogató, szorongó érzést. Úgy tűnik, egyre nehezebben birkózom meg a problémáimmal, s már csak a menekülést választom segítségnek. Összecsuklom, a hátamat a falnak vetve, rogyok le az aszfaltra, most azonban nem tudok sírni. Homlokomat a térdeimre hajtom, és átölelem magam, mikor hirtelen kicsapódik mellettem az ajtó, amin percekkel ezelőtt kijöttem. Zayn lohol ki rajta, körbe néz, de először nem vesz észre. Tesz néhány lépést előre, majd ahogy megfordul, a kétségbeesés, szemvillanás alatt tűnik el az arcáról. Hozzám siet, majd pontosan velem szemben guggol le, nem szid le, nem kiabál, mereven bámul a szemembe, próbál valamit keresni, amivel megfejthet, végül csak nagyot sóhajt, és magához von.
- Annyira sajnálom, nem kellett volna, magammal rángatnom téged - motyogja a hajamba.
- Zayn, kérlek, ne okold magad a hülyeségeim miatt - suttogom, nincs erős a beszédre. - Otthon csak halálra unnám magam, hidd el, elfoglalom magam. Nem fogok örökké a problémáim elől menekülni.
- Biztosan ezt akarod? Intézhetek neked egy gépet - ajánlja fel, és ez egészen meglep. Azt hittem, hogy a találkozásunk óta, teljesen magához akar láncolni, egy perc egyedüllétet sem hagyva, és ez egy egészen furcsa érzéssel tölt el. Elmosolyodom, és bólintok. Maradni szeretnék, mert tudom, hogy itt a helyem. Zayn mellett. - Gyere, az éjszakát egy közeli hotelben töltjük - karomnál fogva ránt fel a földről, erősen tart, mégsem annyira, hogy kellemetlen legyen számomra. A hatalmas lendülettől, szinte orra bukom, ha ő nem kap el. Egy ideig csak állunk egymással szemben, a kezem a mellkasán pihen, míg ő a derekamnál fogva tart meg. Az arcunk vészesen közel van egymáshoz, én pedig szinte teljesen elveszem a már-már fekete szemeiben. Fogalmam sincs, mi történik velünk. Zayn, olyan kedves, és figyelemre méltó a viselkedése, amikor nem ordítozik, vagy megajándékoz egy-egy büntetéssel, mint például, mikor napokat kellett a pincében töltenem. Mégsem tudok kiigazodni rajta. Tudom, hogy vele kell lennem, mert őt ez teszi boldoggá, nekem pedig különösebb választásom nincs. Minden embert elveszítettem, aki közel állt hozzám, s habár Zayn fejébe nem látok bele, nem tudom, miket gondol, mit tervez, mit akar csinálni a jövőben, milyen hangulatingadozásai lesznek még, és legfőképpen azt sem tudom, milyen érzelmeket táplál irántam, egy dolog biztos. Annál jobban kezdem megszeretni, még akkor is, ha ez nem helyes.
- Figyelsz rám egyáltalán? - integető kezekre kapom fel a fejem, majd pislogok párat, hogy visszazökkenjek a valóságba. Észre sem vettem, hogy már a kezét szorongatva elindultunk.
- Bocsánat, elkalandoztam. Mit mondtál? - kérdésemre felnevet, de képes nyugodt hangon megismételni a kérdését, még akkor is, ha az előbbi menekülésem fel is bőszítette valamennyire.
- Azt kérdeztem, hogy éhes vagy-e - válaszolni szeretnék, de a gyomrom ezt előbb megteszi. Hatalmas korgással jelzi, hogy az induláskor elfogyasztott szendvics, már nem most került a kezem ügyébe, így nem kell semmit sem mondanom, egy vigyor és egy bólintás tőle, és a tudtomra adja ezekkel is, hogy először mégsem egy szállodába megyünk.
Ketten ücsörgünk a sötétített üvegű Range Roverben, ami egy parkolóban várakozik. A rádió halkan szól a háttérben, amíg Tyler és a sofőr, ételt hoz nekünk a mellettünk lévő gyorsétteremből.
- Jól vagy? - egyik kezét átdobja a vállamon, miközben a másikkal a kezemet szorongatja.
- Szerintem tudnád, ha baj lenne - válaszolom egyszerűen, ezzel a tudtára adva, mennyire nem szeretnék a korábbi incidensről beszélni. Hamar veszi a lapot, így sikeresen eltereli a témát, és másról kezd el beszélni. Beavat, a programokba, így megtudom, hogy habár eljöttem vele, lesznek órák, amiket a társasága nélkül kell eltöltenem. Rengeteg stúdiózás vár rá, interjúk, az új turnéról, próbák, és a koncertek. Hagyom beszélni, mert mindig élvezettel hallgatom, mindegy miről beszél. Egy idő után azonban feltűnik, hogy hiába mesél, a hangja nem hordozza azt az örömöt, mint ahogy az lenni szokott. Többször is észrevettem már, hogy mostanában nem szívesen beszél a munkájáról, tereli a témát, vagy legtöbbször nem válaszol, ha kérdezem. Mire mindent elmesél, a távolban feltűnnek a z utazótársaink is, én azonban nem bírom ki, hogy ne tegyem fel, azt a kérdést, ami lassan hetek óta marcangol.
- Miért nem érzem, hogy boldog lennél? - váratlanul éri a kérdés, így először nem válaszol. Hagyom gondolkozni, majd elmondja, ha akarja. Szólásra nyitja a száját, de semmilyen információt nem kapok, mert még mielőtt megszólalna, el is hallgat, ahogy kinyílik az ajtó, és Tyler vágódik be a velünk szemben lévő ülésre. Két zacskót szorongat a kezében, amiket a kezünkbe nyom, így az út csendesen telik, míg mi falatozunk.
A szemeim ismét leragadni készülnek, mikor a kocsi leparkol egy hotel mellett. Biztonságos helyen parkolunk, pontosan úgy, hogy a rajongók és paparazzik, ne vegyenek észre, mi azonban mégis könnyen tudjunk menekülni, ha szükség lenne rá. A bejelentkezés nem tart órákba, a pultban ácsorgó, húszas éveiben járó férfi, hamar felismeri Zaynt, s hamar átadja az egyik üres lakosztályuk kulcsát. A lift csigalassúsággal ér fel az utolsó emeletre, már szinte Zayn vállán alszom el, mikor kinyílik a lift ajtó. Kicsit lemaradva kullogok a többiek után, a szemeimet lehunyva tartom, s csak akkor nyitom ki egy kis időre, mikor elbizonytalanodom egy-egy lépésben, vagy megijedek, hogy valaminek, esetleg valakinek neki sétálnék. Körül sem nézek a hatalmas szobában, a bőröndömhöz vonszolom magam, kiturkálom a szükséges ruháimat, és egyenesen a fürdőszobába megyek, ami talán fele akkora, mint a szobánk. A forró fürdő, még az eddiginél jobban is elálmosít, hamar végzek, és miután felöltözöm, megmosom a fogam, s a vizes hajam egy kócos kontyba kötöm, a párával megtelt helységet átadom Zaynnek, én pedig a hatalmas franciaágyba dőlök. Egy ideig csak fekszem, a borzasztó fáradtság ellenére, valahogy mégsem tudok elaludni. Talán, az új hely teszi ezt, mindenesetre, gyűlölöm ezt az érzést. A monoton vízcsobogást hallgatom, közben becsúszik, pár hang, miközben Zayn dúdol, vagy éppen énekelget, ilyenkor elmosolyodom. Aztán megüti a fülemet még egy hang. Szaggatott rezgések, amik elég hangosak, hogy rájöjjek, egy telefon van a közelemben. Felemelem a fejem, s ahogy végig pásztázom a szobát, a szemeim megakadnak a másik éjjeliszekrényen, s a készülék egy újabb rezgéssel jelzi, hogy megtaláltam a zaj forrását. Az ágyon keresztül mászom oda, először csak le akarom némítani, hogy ne idegesítsen tovább, aztán akarva, akaratlanul is megnyitom az egyik szöveges üzenetet. A feladó ismeretlen, de az üzenet annál inkább felfedi, hogy kitől is származik. Engedd el, mellettem a helye. Előlem nem menekülhettek! A gyomrom összezsugorodik, a kezeim remegni kezdenek, aztán hallom, hogy csend lesz. Zayn hamarosan kijön, így gyorsan visszateszem a telefont a helyére, majd visszamászom a saját térfelemre. Nyakig betakarózom, s ahogy kinyílik a fürdőszoba ajtaja, egyre jobban koncentrálok arra, hogy ne buktassam le magam. Becsukom a szemeimet is, hogy összeszedjem magam, majd érzem, hogy besüpped az ágy, s egy kattanás is jelzi, hogy a szobát már nem világítja be semmi. Kinyitom a szemem, háttal vagyok, de még így is érzékelem a falról visszaverődő fényekről, hogy Zayn használja a telefonját. Elfelejtettem kitörölni az üzenetet, és ez csak akkor tudatosul bennem, mikor halk szitkozódás hagyja el a száját, a következő pillanatban pedig hallom, hogy a szoba másik felében valami földet ért. Összerezzenek, és reménykedem benne, hogy nem veszi észre a hirtelen reagálásom. Érzem, ahogy mozgolódik kicsit, majd karjával átöleli a derekamat és szorosan hozzám bújik.
- Szeretlek, és nem fogom, hagyni, hogy bárki is elvegyen tőlem - suttogja, s miután egy puszit hagy az arcomon, az eddigi félelmem szertefoszlik és a kicsattanó boldogság veszi át a helyét. Fülig érő vigyorral térek át az álomvilágba.

22.rész

Sziasztok!:)

Késve, de meghoztam az új részt. Valószínű, tele van hibákkal, amit hétvégén, laptopról korrigálni fogok. Sajnálom, eléggé betett a suli, rengeteg órám van, és a hétvégém is tele volt. Nem tudom, hogy terjedelmileg mennyit sikerült összehoznom, ha otthon leszek, megpróbálom kipótolni kicsit.

Na, mindegy. Nem szeretnék magyarázkodni, tudom, hogy hibás vagyok. Lehet 2 hetente egy részt fogok hozni, ezen még gondolkozom, nem szeretnék minden alkalommal késni. Ne ijedjetek meg, nem tűnök el.:)

Remélem azért tetszeni fog a rész.

Jó olvasást!:)

Nonci.xx

Különös izgatottság fog el, a repülőn ülve. Ahogy a fiúknak, úgy Zaynnek is magángépe van. Állítása szerint, a kezdetekben még mindannyian együtt repültek vagy utaztak másmilyen járművekkel, az évek múlásával azonban ez megváltozott. A sikerük nagyobbodásával, a bankkártyájukon lévő kis szám összege is gyarapodott, így már mind az öten megtehették, hogy saját repülőt vásároljanak, és saját autóval érkezzenek a kijelölt stadionokhoz vagy esetleg arénákhoz.
Ezért van az, hogy egyedül vagyunk. Zayn azt mondta, régebben, mindig Louisval együtt utazott, mára azonban ennek is vége.
- Izgulsz? - kérdezi, örülök, hogy szórakoztatónak talál.
- Nem. Szerintem nincs olyan ember, aki ne félne az első repülése előtt.
- Én is féltem - kezét az enyémre teszi, arra, amelyik a karfát szorítja, mintha így nem történne baj. - Mikor először repültünk, Louis azzal ijesztgetett, hogy a repülő majd bukfencezni fog a levegőben, de én nem mondok ilyeneket neked - óvatosan szorít kicsit a kezemen, és ez teljes megnyugtatással tölt el.
Szemeim szorosan lehunyva tartom, mikor furcsa zajokat hallok, a repülő elindul, majd emelkedni kezd. Azonban, ahogy kinézek az ablakon, bámulatos látvány tárul elém. Lélegzetelállító a felhők közt lenni, miközben a kis ablakon keresztül figyelem az alattunk elsuhanó épületeket és fákat, amik kivételesen eltörpülnek alattam.
- Most ülsz először repülőn? - a hangját egészen közelről hallom, és nem is tévedek nagyot, mert, ahogy oldalra fordítom a fejem, az övé nincs messze az enyémtől, ahogy megpróbál kilesni ő is, a kis résen.
- Mintha nem lenne nyilvánvaló - elfordítom a fejem, s mikor nem látja az arcom, keserű mosolyt eresztek el. Nem szívesen beszélek a múltamról, most nem, ezzel csak mindent elrontanék.
- Aludj egy kicsit, sokára fogunk oda érni - mondja, mikor egy idő után szótlanul ücsörgünk. - Hajnalban fogunk leszállni, szükséged van most a pihenésre - folytatja, én pedig szófogadóan hátra dőlök. Egy ideig csak bámulok magam elé, kényelmetlenül érzem magam. Végig nézek Zaynen, akiről először azt hiszem, alszik, vagy legalábbis nem látja, mit csinálok. Fekete nadrágot visel, fehér pólóval, a haját, apró csomóba kötötte a feje tetején. Nem tudom, hogy ébren van-e, de nyilvánvaló, hogy nem alszik el ilyen hamar, így elhessegetem a kísértést, miszerint megérintem borostás arcát, és inkább csak bámulom. A mellkasa egyenletesen emelkedik fel, és le, majd mikor ismét az arcára pillantok, kis híján megijedek, az arcomat elönti a pír, s el is fordulok, figyelmem, ismét az ablakra szegezem. Mocorgást érzékelek mellőlem, óvatosan odapillantok. Zayn egészen előrehajolva, a lába előtti szürke táskában matat, végül kiemel egy iPad-et, és egy fülhallgatót, amit készségesen a kezembe nyom, s miután kicsit hátradönti az ülésem, egy puszit hagy a homlokomon, majd ő is elkényelmesedik, s innentől fogva nem szólunk egymáshoz. A pöcköket a fülembe helyezem, majd kiválasztom az egyik lejátszási listát, ami különös módon egy egyszerű M elnevezést kapott. Kellemes meglepetésként szolgál, hogy a feltételezésem igaz. A lejátszási lista, nekem készült, csupa olyan dalokkal, amiket imádok. Letörölhetetlen vigyor ül az arcomon, sokáig tart, mire sikerül lenyugodnom, majd úgy döntök, megfogadom Zayn tanácsát, a fejemet a vállára hajtom, s megpróbálom átadni magam az álomvilágnak. Időközben, többször is felébredek, a rémálmom újra kísérteni kezd, én pedig minden adandó alkalommal arra riadok fel, hogy könnyek áztatják az arcom. Ilyenkor mindig körülnézek, nem akarok magyarázkodni, főleg nem Zaynnek, úgy érzem, ezt még neki is képtelen lennék elmondani. Szerencsémre, az ő fülében is apró pöckök vannak, így inkább a zenéit élvezi, minthogy álmatlanságban szenvedjen miattam. Felkelek, s először egy altatót akarok bevenni, de hamar lebeszélem magam, mikor az órámra nézek, s elfancsalodott képpel demonstrálom, hogy nemsokára megérkezünk. Kisebb köröket teszek, végül ismét helyet foglalok az ülésemben. A mellettem lévő kis palack vizet felkapom, s miután nagyokat kortyolok a hűs folyadékból, a pöcköket visszateszem a fülembe, a fejemet Zayn vállára hajtom, és megpróbálok valami alvást produkálni az elkövetkezendő másfél órában.

Egy kezet érzek a vállamon, s mikor sikerül magamhoz térnem, rájövök, hogy megérkeztünk. Komótosan tápászkodom fel, örülök, hogy otthon nem foglalkoztam sminkeléssel, így most könnyebben törlöm ki az álmot a szememből.
- Ne aggódj, megvártam, míg leszállunk, hogy ne félj - egy biztató mosoly köszönt, amitől egyből jobb kedvem támad.
- Mennyi az idő? - ez az első dolog, ami az eszembe jut, teljesen képtelen vagyok behatárolni bármit is.
- Hajnali 3. Nemsokára mehetünk, a biztonságiak még átnézik a területet, hogy egyben oda érjünk a stadionba - mondja, amíg megpróbálok magamhoz térni, majd mindenféle figyelmeztetés nélkül, a kezemnél fogva felránt. Először nem értek semmit, de magamtól is sikerül rájönnöm, hogy elhagyjuk a magángépet, és átszállunk egy sötétített üvegű Range Roverbe. A kocsiban kellemes fűtés fogad. Zayn kinyújtja a karját, én pedig hozzábújok. Bár még álmos vagyok, képtelen lennék már az alvásra, így csak lehunyt szemekkel pihenek, majd szinte úgy távolodom el a fekete hajú sráctól, mint amikor egy kismacskát vízzel spriccelnek le. Kicsit megnyugszom, mikor a kocsiajtó ismét becsukódik, majd Tyler halvány mosolyával találom szemembe magam. Kényelmetlennek érzem a helyzetet, nem tudom, mit kellene tennem, de megnyugszom, mikor Zayn ismét magához von, s miután a hajamba puszil, ajkait a fülemhez emeli, s halkan belesuttog, hogy csak én halljam.
- Elmondtam neki, ne aggódj. Minden rendben van! - mosolyognom kell, amiért nem hagyta szó nélkül, és bevallotta a személyi őrének, mi történik körülötte. Az út így már kellemesebben telik, kevésbé érzem magam feszélyezve, és Tyler jelenlétében is egyre nyíltabban viselkedem, mégsem vagyok elég bátor. Szorongás fog el, ahogy a stadionhoz érve, pár rajongó ácsorog a bejáratnál, mégsem szállunk ki, egészen addig, míg be nem érünk. 

A fekete autó, négy ugyanolyan mellett parkol le, úgy tűnik, mi érkeztünk utoljára. Ódzkodva mászom ki a kellemesen felmelegített kocsiból, majd Zayn mellé állok. Nem tudom, mit kellene tennem, olyan idegen ez az egész, ahogy azt sem tudom, hogy a többiek mit tudnak rólam. Zayn halvány mosolyt ereszt meg, majd elindul előre, szerencsére Tyler nem hagyja, hogy elvesszek. Ahogy egyre közelebb érünk, az amúgy az eddig is bizonytalan kapcsolatunk kezd még jobban elhalványulni. Kezdem úgy érezni, hogy a többieket sem avatta be a részletekbe. Miért kell itt lennem? Szánalmasnak érzem magam, és biztos úgy is festek. Észre sem veszem, és már meg is állunk. Zaynre pillantok, az arca üres, semmi jót nem tudok kiolvasni az arcából, de még rosszat sem. Kinyitja az előttünk lévő ajtót, s miután betessékel, ő is utánam jön. Nem tudom, mit kellene csinálnom, vagy hova kéne mennem, így csak a fekete hajú srácra pillantok, aki ideérkezésünk óta, most először mutat érzelmet. Felnevet, innen tudom, hogy veszi a célzást, így mellém lép, s ő irányít. Egy újabb idegen szobába kerülünk, ahol többen is vannak. Felismerem a zenekar tagjait, és a bandatagokat is. Zayn sarkában loholva bátorkodom oda menni, egy ideig csak sután állok mellette, s miután mindenkinek köszönünk, meghúzom magam a sarokban. Mosolyt csal az arcomra, mikor megpillantom Eleanort, Sophiát és Emilyt is, ugyanakkor az érzelmeim vegyesek. Nem tudom, mennyi információt oszthatok meg velük, magamról, és a jelenlegi életemről. Zayn semmilyen utasítást nem adott a viselkedésemmel kapcsolatban, ezért úgy döntök. erről majd később érdeklődöm. Tanácstalan leszek, és jobbnak látom, ha elmenekülhetnék, mikor kinyílik egy másik ajtó, és Taylor sétál be rajta. Elveszettnek érzem magam, a torkomban gombóc nő, a szemeimet marni kezdik a könnyek. Felpattanok, nem bírom tovább, ahogy egykori legjobb barátnőm megvetéssel és szánalommal teli pillantással mér végig, majd helyet foglal a többiek között. Nem akarom, hogy így lásson. A látásom kezd elhomályosulni, így csak több, kevesebb sikerrel tudom kikerülni az utamban lévő embereket, végül kirontok azon az ajtón, ahol pár perce bejöttünk, és meg sem állok addig, míg friss levegőhöz nem jutok, még a háttérben lévő hangok is képtelenek megállítani, akik a nevemet kiáltják.

21.rész

Sziasztok! :)
Sajnálom a késést, és, hogy ilyen rövid részt hoztam, igyekszem, de az ihlet úgy tűnik napok óta cserben hagy. Remélem azért valamennyire elnyeri a tetszéseteket, és a blog új kinézete is, ami ugyanolyan pocsék, mint az írásom.:D
Ez az utolsó hétvége, mikor tudok normálisan posztolni, remélem, hogy iskolaidő alatt is rendben lesz majd minden, bár nem ígérek semmit. A magas óraszámok és a szabadidőm, majd eldönti.
Ha szükség lenne rám, vagy valamilyen kérdésetek van az ask profilomon megtaláltok.
Kellemes tanévet kívánok mindenkinek így előre is, és jó olvasást! :)
Ui.: Boldog születésnapot Liam!! <3 :)
Nonci.xx

Két napja vagyok itthon egyedül. Zayn turnéra indult a fiúkkal, engem pedig itt hagyott, amíg a közelben maradnak. A biztonsági őröket elküldte, azonban egyiküket megbízta azzal, hogy néha nézzen rám. Dolgozni nem enged, mert állítása szerint, neki bőven van pénze, hogy eltartson engem is, a házat pedig nem hagyhatom el. Így a napok, csak elsuhannak a fejem fölött. Az első pár nap érdekesen telt, míg Zayn esténként visszajött hozzám, de két napja, már nincs lehetősége erre, nem tudom mi fog így történni velünk, ha 3 hét múlva repülőre ül, hogy a fiúkkal bejárhassa a világot, a turné keretein belül. Nélküle unalmasan és üresen telnek a napjaim. Van, amikor ki sem kelek az ágyból, és nem is eszem. Van, mikor beköltözöm az edzőtermébe és ott tengetem a napjaim, vagy áttérek a zeneszobába, és megcsillogtatom, a nem létező zongoratudásom, vagy legalábbis amire emlékszem még gyerekkoromból.
A napomat főként sorozatok nézésével töltöm, miközben fagyit tömök magamba. Nem nagyon figyelek a filmre, az egészet hülyeségnek tartom, mégis kell valami, ami lekössön. Már szinte elalszom, mikor csengetnek. Tudom, hogy nem szabad ajtót nyitnom, de a kíváncsiság mégis úrrá lesz rajtam. Óvatosan fordítom el a kulcsot a zárban, most nincs itt senki, aki megvédhetne. A lehető leglassabb mozdulattal nyúlok a kilincsért, miközben a hívatlan vendégem szüntelenül nyomkodja a csengő gombját. Nem várt ember fogad, mikor ajtót nyitok, és ez kicsit ledöbbent.
- Mit keresel itt? - nem akarok bunkó lenni, mégis ez a kérdés hagyja el elsőként a számat.
- Mégis miféle keresni valóm lenne? - vág vissza, magához vonva arcon puszil, majd beljebb lép, s amíg én becsukom az ajtót, ő levágja magát a kanapéra.
- Azt hittem napok múlva jössz csak vissza - tördelem az ujjaim, és óvatosan leülök mellé. Nem tudom, mit kellene tennem, az elválásunk nem volt valami fényes. - Miért nyomkodtad egyáltalán a csengőt? Azt hittem szabad bejárásod van ide.
- Én is, de akadtak némi gondok, így lefújták a holnapi és a holnaputáni koncertet - mondja lustán, még csak rám sem néz, miközben a csatornákat váltogatja. - Azért nyomkodtam a csengőt, hogy teszteljelek.
- Miért nem maradtál ott a többiekkel? Azt hittem titok vagyok a számukra is, nem keltesz gyanút? - faggatom.
- Túl sokat kérdezel. Miattad jöttem haza, mert kíváncsi voltam mi van veled. A többiek nem érdekelnek.
- Zayn, kérdezhetek valamit?
- Most is azt teszed - vigyorog, a szemei édesen csillognak, nekem azonban rossz érzésem van, így inkább nem mondok semmit, csak felállok, és a konyhába megyek, hogy valami harapnivaló után keresgéljek. - Mit akartál mondani? - karjai a derekam köré fonódnak, amíg én háttal állva neki, szendvicseket készítek.
- Nem fontos - halvány mosolyt eresztek el, bár ő ezt nem láthatja. Állát a vállamon pihentetve figyeli, hogyan ügyködöm a kenyér felvágásával. Megvárja, amíg margarint kenek rájuk, majd beelőz, azzal, hogy helyettem pakol rá szalámit és mindenféle zöldséget.
- Szóvá tetted, biztosan jelentenie kell valamit - mondja, egyik kezével a két tányért fogja, míg a másikkal engem húz az asztalhoz. Most nem ültet az ölébe, és nem is szeretném ezt, hiszen látom mennyire fáradt. Vele szemben foglalok helyet, nem tetszését morgással jelzi, de annyiban hagyja a dolgot, mikor mosolyogni lát. - Mit is szerettél volna kérdezni? - ismétli meg a szavait, mielőtt beleharapna a szendvicsébe.
- Nem tudom, csak olyan fura vagy mostanában. Titkolózol, többször is hallottam, hogy valakivel telefonon veszekszel, és már szinte félek hozzád szólni, nehogy megbántsalak - a mondanivalóm végére, már szinte teljesen összekuporodom a széken. Azonban most érzem magam a legbátrabbnak. Mikor először mentünk nyilvános helyre, még aznap este mindent átbeszéltünk, és lehet, hogy Zayn egyre furábban viselkedik, de egyre jobban képes vagyok bízni benne, s képes vagyok kimondani a gondolataimat, anélkül, hogy bajba keverném magam.
- Miért mondanék bármit is, ha nem figyelsz rám? - észre sem vettem, hogy elbambultam, így meglepetésként ér, mikor a karját meglengeti előttem.
- Ne haragudj, mit mondtál? - kérdezem, s ő felnevet. Beleborzongok, imádom ezt a hangot hallani, mert tudom, hogy én váltottam ki belőle a vidámságot.
- Azt mondtam, hogy mindent meg fogsz tudni időben, nem szeretnék semmit sem elhamarkodni - mondja ismét. - Egyébként, ha már itt tartunk, te is mesélhetnél. Mit csináltál, amíg nem voltam itthon?
- Megtanultam tökéletesre fejleszteni a rendrakást, és lefizetni a biztonsági őrödet, hogy tartsa a száját, szóval elég jól éreztem magam a társaságodon kívül is - mondom büszkeséget színlelve, de kénytelen vagyok elnevetni magam, mikor meglátom az arcát, ami akkora értetlenséget és meglepettséget mutat, hogy nem bírom abba hagyni a röhögést.
- Szóval bulikat rendezgettél a távollétem alatt? - faggat, miközben egy újabb falatot vesz a szájába.
- Kinézed belőlem? - vigyorgok. - Megnyugtatlak, senki sem tette be ide a lábát. Az első két nap csak aludtam, aztán használatba vettem az edzőtermedet - felsorolom az összes olyan információt, amire szüksége lehet.
- Ez megmagyarázza, miért van szinte ugyanúgy tele a hűtő, mint amikor itt hagytalak - rázza a fejét. - Remélem, tudod, hogy amíg itthon leszek, ezt mindenképpen be fogom vasalni rajtad - motyogja, majd feláll, és a mosogatóhoz lép, hogy elpakoljon. Itthon. Annyi ideje vagyok már itt vele, annyira összeszoktunk, mégis képtelen vagyok azt mondani, hogy ez az otthonom. Ez az a szó valahogy nem áll a számra, még akkor sem, ha éveknek kell eltelnie. Nem akarok ilyen dolgokra gondolni, ezért csak felállok, és szó nélkül mellé állok. A kezébe adok egy konyharuhát, s amíg ő törölget, én vállalom a mosogatást. Ahhoz képest, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy viselkedjek Zayn előtt, mikor nem tudom, mennyi szükséges ahhoz, hogy felbosszantsam, vagy csak éppen nem jó kedvében kapom el, most egész jól kijövünk. Mosogatás után egy pohár bort ad a kezembe, ami egészen meglepő részéről. Először csak a poharam ürül ki, majd szép lassan az első üveg, s amíg mi iszogatunk, egyik pillanatban még a kanapén fekszünk egy bugyuta filmen szórakozva, míg a másik pillanatban a lábaim önálló útra kelnek, és meg sem állunk a pincéig. Pár üveg után már képtelen vagyok egy épp mondatot is kinyögni. Minden próbálkozásom nevetésbe torkollik, amin Zayn is egész jól szórakozik. Nem kell sok, hogy egy kis idő múlva a billiárd asztalon találjam magam, miközben a falra szerelt hangszórókból, valamilyen - számomra ismeretlen - zene üvöltsön. Lehet, csak a bor teszi ezt, lehet, mert titokban szeretem, vagy csak a hiánya teszi ezt velem, de minél jobban kívánom őt. A karjánál fogva húzom oda magamhoz, ő pedig a szétvetett lábaim közé áll, míg én kényelmesen ücsörgök a játékasztalon. Magamhoz vonva csókolom meg. Az ajkainak vodka és egy kis menta íze van. A csókja forró, s még az ő száján is érzem az alkoholt, amit nem is olyan régen elfogyasztottunk. Pihegve húzódik el tőlem, de a hiánya nem tart sokáig. Ajkait a nyakamra helyezi, s szívni kezdi a vékony bőrt.
Sikerül ismét elkalandoznom, mert amikor magamhoz térek, pont egy olyan kérdést intéz felém, amire álmaiban sem gondoltam volna, legalábbis nem egy ilyen helyzetben.
- Melodie, mit szólnál hozzá, ha eljöhetnél velem Ausztráliába?

20.rész

Sziasztok! :)
Megjöttem. Sajnálom, hogy késtem, sajnálom, hogy ilyen rövid lett, de nem tudom, most valahogy nem megy az írás, viszont nem akartalak cserben hagyni titeket. Ez a hetem nem alakult valami fényesen, lehet ezért adom fel most is ilyen könnyen, de attól félek, minél tovább erőlködöm és csak ülök felette annál borzalmasabb lesz. Nem kérem, hogy legyetek megelégedve vele, vagy valami, mert tudom, hogy pocsék.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Tyler, igazán kedves férfinak tűnik. Élvezem vele a beszélgetést, rengeteg dolgot megtudok róla, és én is mesélek neki kicsit magamról. Mesélek neki a gyerekkoromról, még olyanokat is megosztok vele, amit Zayn nem hallott, ám az említett fél is figyel, s ha kell, néha közbe szól. Feszengeni kezdek, mikor Tyler a kapcsolatunkat hozza fel. Erről még nem igazán beszéltünk Zaynnel, ezért nem nagyon tudok mit mondani. A fiatalos férfi azonban mégis felteszi azt a kérdést, amire nem akarok válaszolni. Szóval, ti most jártok? Nem tudom, mit mondhatnék, először nemleges választ akarok adni. Aztán eszembe jut az a beszélgetés, ami a pincében történt. Mikor elég bátor voltam, hogy megkérdezzem Zaynt, mi van köztünk, ő pedig megcsókolt. Ajkaimat szólásra nyitom, de a vér is belém fagy, mikor Zayn szólal meg helyettem.
- Csak barátok vagyunk - mondja, a lehető legnyugodtabban. Kényelmetlennek érzem a széket, nem bírok tovább egy helyben maradni. A mellkasom feszít, én menekülni akarok.
- Gondolhattam volna, hogy ez a nap sem fog tökéletesen elmúlni - motyogom zavartan, majd bocsánatot sem kérve felpattanok és kirohanok az étteremből.
Tudtam, hogy minden túl tökéletes. Tudtam, hogy közelegni fog egy újabb vita, vagy akármi, de erre nem. Bármit elfogadtam volna, még újabb napokat is egyedül a pincéjében, de ezt nem. Nekem ez túl sok, az elmúlt napok történése után. Nem tudom hová megyek, csak menekülni akarok. Az emberek értetlen, vagy éppen mogorva arccal bámulnak rám.
Mikor kijutok az utcára, a tüdőm megtelik friss oxigénnel és ez egy kicsit segít. Aztán eszembe jut, hogy mi történik akkor, ha Zayn, esetleg Tyler utánam jön és visszaráncigál. Az agyam egy rövid időre elraktározza ezt az információt, mert ahogyan körbe nézek, mikrofonokat tartanak elém, s kamerákat nyomnak az arcomba, miközben arról kérdezgetnek, hogy én vagyok-e Zayn újdonsült barátnője. Összevissza kapkodom a fejem köztük, nem tudom mi történik, teljesen új ez az egész, semmit sem értek. Mikor kezdem feldolgozni a történteket, megpróbálok kijutni a média kisebb tömegéből, hogy a taxik felé indulhassak. Út közben egy újabb csapat jelenik meg előttem, akik bizonyára rajongók. Mindegyikük ugyanazt szeretné tudni, úgy ahogy azt előttük is kérdezték. Nem szólalok meg, még azt sem mondom, hogy csak barátok vagyunk, szó nélkül bólogatok, ezzel nemleges választ adva, majd szemügyre veszem őket. Egyikük arcán megkönnyebbülést fedezek fel, míg vannak köztük csalódott arckifejezések is. Van, aki a telefonjával jön oda, és közös képet kér. Először ismét nemleges választ szeretnék adni, de nem tudhatom, mit hoz a jövő, így beleegyezően mosolygok a kamerába, s ahogy észreveszek pár újságírót és paparazzit akik felénk közelednek hamar elbúcsúzom. Ismét szaladni kezdek, majd bevágódom egy szabad taxiba, ledarálom neki a címet, majd az ülésen hátradőlve figyelem tájat. Ekkor jövök csak rá, hogy igazából milyen fáradt is vagyok, de most nem aludhatok el.
A kapuban fizetek, s a ház felé sétálva azon gondolkozom, hogy nem kellett volna visszajönnöm. Ez tulajdonképpen az ő háza, nem a miénk, és azzal, hogy idejövök, csak magam alatt vágom a fát. Tudni fogja, hogy nem hagyom itt. Egy dolgot azonban elfelejtek.
- Ennyire fárasztó volt a vásárlás, hogy egyedül jöttél vissza? - kérdezi az egyik biztonsági őr, akinek nem emlékszem a nevére. Halvány mosollyal az arcomon, nemlegesen megrázom a fejem. Tömören elmagyarázom neki a történteket. Nem mondok semmit, csak annyit kell tudnia, hogy nem igazán jövünk ki jól. A férfi bólint, majd sokat segítően felajánlja a lakáskulcsot, amit ő őriz baj esetén, s miután megígértetem vele, hogy Zaynnek ne mondja el, hogy itt vagyok, eltűnök előle a házban.
Először a pincébe akarok elbújni, de ki tudja, lehet, hogy egy ideig ismét ott kell laknom, így elvetem az ötletet. Aztán úgy döntök, hogy a kanapén gubbasztva várom meg, de nem akarom, hogy ilyen gyorsan megnyugodjon, ezért a szobámba megyek, és kulcsra zárom az ajtót. A kimerültség újra hatalmába kerít. Ahogy leülök az ágyamra, érzem, hogy szükségem van egy forró fürdőre és egy jó meleg kakaóra, de jelen pillanatban semmihez sincs elég türelmem és energiám, így csak felkelek, behúzom a függönyt, s mielőtt még levenném a felesleges ruháimat, bedőlök az ágyba.

Kiáltozásra ébredek, először nem vagyok képes feldolgozni a történteket, így csak lustán átfordulok a másik oldalamra. Egy ideig csend honol, majd egy éles zaj riaszt fel a félálomból. Bizonyára Zayn az, aki ököllel veri az ajtót. Az álom hamar kimegy a szememből, amint eszembe jutnak a délután eseményei, így kissé bosszúsan nyitok ajtót.
- Miért rohantál el? - förmed rám egyből.
- Mintha olyan sokat számítana - motyogom, majd otthagyom őt, s visszakuporodom az ágyamra.
- Igenis számít! Miért ne számítana? - karjait széttárja, inkább tűnik értetlennek, mintsem haragosnak.
- Megcsókoltál, ezután pedig azt mondtad, csak barátok vagyunk! - vágom hozzá. - Ha csak barátok vagyunk, nem érzem kötelességnek, hogy az orrodra kössem a bajaimat.
- Szóval ez a baj - fújtat. - Azért mondtam, mert nem akartam, hogy Tyler tudja. Igen, ő biztonsági őröm, de ilyen bizalmas információkat, még vele sem osztok meg. Elindulnának a pletykák, és ezt még túl korainak érzem - mondja, s megpróbálja átszelni kettőnk közt a távolságot, de engem annyira felbosszant, hogy képtelen vagyok egy helyben lenni.
- Szégyellsz engem? Miért akadsz fent pletykákon, ha tudod, hogy úgysem igazak? Vagy még mindig Perriet szereted? Akkor minek tartasz itt? - az agyam kezd elborulni, s bár nagyon ideges vagyok, a kiabálás valamilyen szinten megnyugtat. Hátat fordít nekem, kezei ökölbe szorulnak, majd ujjait a hajába vezeti, s belemarkol a rövid szálakba.
- Akkor menj - hangja inkább hangzik suttogásnak, így először fel sem fogom a szavait. - Nem hallottad? Menj! - kiáltja, most már erélyesebben. A csalódottság villámcsapásként hasít belém, s először, mégsem akarok elmenni. Mindössze az a leheletnyi félelem és az egyre nagyobb megvilágosodás irányítja a lábaimat, ami most bennem van, ezért csak felkapok egy vastag pulcsit, majd halkan kislisszolok a szobából.

Nem viszek magammal semmit, úgy döntök, hogy egy közeli parkba megyek, Zayn pedig csak utánam jön, ha megnyugszik. Már megfordul a fejemben az is, hogy bekéretőzöm az egyik biztonsági őrhöz, amikor valaki megrántja a kapucnimat. - Kérlek, ne menj el! - mondja. A hangja nyugodt, s most nem ordít, nem ideges. A szemeiben megbánás csillan.
- Mégis miért kellene itt maradnom? - tudom, hogy a szavaim csak még több olaj a tűzre, azonban nem tudom magam irányítani. - Az egyik pillanatban még kedves vagy, aztán hirtelen meggondolod magad. Ennél még az is jobb, ha életem végéig lent kell élnem a pincében.
- Ne haragudj! Kérlek, maradj velem - motyogja maga elé. - Nem akarom, hogy elmenj, nem tudom, miért csinálom ezt. Ígérem, hogy megváltozom. Nem akarlak bántani, valahogy mégis sikerül mindig, éppen ezért próbálok változtatni a viselkedésemen.
- Azért sikerül, mert bunkó vagy - mondom, majd faképnél hagyva őt, levágódom a kanapéra. Hamar mellém ül, s egy ideig csendben fürkészi az arcom, míg én a falat bámulom. Sokáig nem szól semmit, nekem pedig nincs mondanivalóm, végül sikerül megtörnie a csendet.
- Perrie miatt van - kezdi. Összeráncolom a szemöldököm, s ő folytatja. - Nem azért csinálom ezt, mert szégyellek, hanem azért, mert még új nekem ez az egész, és nem tudom kezelni. Azért nem viszlek emberek közé, mert nem akarom, hogy rád másszon a média. Előre tudom, hogy nem fogod majd bírni, ez mindenkinek nehéz. Ne haragudj rám, amikor bunkó vagyok, nem szándékosan teszem, és minden egyes kimondott szót, amivel megsérthetlek, bánok.
Mire befejezi a mondanivalóját teljes sokkban ülve, bámulok rá. Végig simít a kezemen, majd amikor felállna, utána nyúlok. Képtelen vagyok rá haragudni, azonban gyorsnak érzem, ha megcsókolnám, így csak karjaimat köré fonom, és szorosan hozzábújva adom tudtára, hogy minden rendben van!